Rólam

Lassan közelebb az ötödik, mint a negyedik „x”-hez, már elég sok mindent tudnék írni, ahogy szerintem Te is és bárki más.

A magam mögött hagyott évtizedek sok történetet rejtenek, de a történeteink tesznek azzá, akik vagyunk, nemde?

A történetek között van kevésbé lényeges, és igen hangsúlyos is, amik alapjaiban határozták meg az életem, és azt, akiként most járom az utam. A leglényegesebbeket nézzük is sorjában:

Kiskoromban imádtam rajzolni, énekelni, táncolni, tanítósdit játszani a plüssmackóimmal, és színházasdit játszani a barátaimmal. Ezek közben mindig boldog voltam. Szerettem beszélgetni, hallgatni a felnőttek diskurzusait, abban a reményben, hogy talán egyszer érteni is fogom, és sok álmom volt. De ahogy cseperedtem, a hétköznapi élet észrevétlenül szürkévé tett mindent.

Elvesztették erejüket az álmaim, a vágyaim, hogy „mi leszek, ha nagy leszek”, mert a külvilág számára olyan életszerűtlennek tűntek. Sokkal életszerűbb volt jól tanulni, leérettségizni, meg közgazdász pályára menni. Adó-vám-illeték szakos közgaszdászként végeztem a Pénzügyi-és Számviteli Főiskolán, később ugyanitt megszereztem az adótanácsadói oklevelet, majd egészen az igazságügyi adószakértő asszisztensi pozícióig küzdöttem magam, ahol a szívemnek nagyon kedves, a szakmában kiemelkedően elismert mentorom azt mondta nekem, hogy „Andrea, magának ezen a pályán ezzel az erkölcsi érzékkel, túl sok babér nem terem. Mindezt a legjobb szándékkal tette, és igaza volt….

Mindeközben annyira „elsivatagosodtam”, hogy – bár már házas voltam -, a legnyagyobb vigaszt a bulizás, meg az alkohollal történő hangulatfokozás jelentette. Munkahelyről munkahelyre fluktuáltam (az egyetlen helyről, amit szerettem, azért kellett eljönnöm, mert egy pici családi cég volt, visszaesett a forgalmuk, és már nem bírtak méltó fizetést adni). Szinte csak túléltem, és tudtam, hogy erre a világra én biztos, hogy nem fogok gyermeket hozni. 7-8 évem veszett így el a süllyesztőben.

Aztán egy nap, utaztam a metrón és megláttam egy várandós kismamát, megkérdeztem, hogy leülne-e, és ő mosolyogva visszautasított, hogy „Köszönöm, nem. Én nagyon jól vagyok!”. És ő tényleg jól volt. Egy másodperc alatt fordult meg velem a világ, és eldöntöttem, hogy én is ilyen jól akarok lenni. Nem egész két hónap múlva a gyermekem már a pocakomban volt.

Aki ismeri a női lét misztériumát, az tudja, hogy a gyermekáldás az egyik legnagyobb fordulópont. Tele felébredő erőkkel, hihetetlen aktivitással (kivéve azt a két trimesztert, amikor az ember lánya még állva is képes elaludni😊), újra fellángoló tűzzel, és annak a tudatnak a felébredésével, hogy képesek vagyunk életet hordozni és világra segíteni. Ez hatalmas adomány. Évek teltek el ebben az érzelmekkel teletűzdelt, sírós-nevetős, örülős-szenvedős időszakban, amire sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy unalmas. A feladatok adják magukat. A szülők és a házasság megmérettetik: vagy szintet lép, vagy szintet zuhan. A mérleg egyik serpenyőjére a kitartás, a másikra a válás van írva. Az én házasságom a „másik”-ban végezte, pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk mindketten. Igen, akkor ennyi telt tőlünk. Most már átlátom, mi történt velünk, így, hosszú évek távlatában, rengeteg tanulás és önismereti munka után.

Azután évekig éltem társ nélkül, volt néhány rövidebb, és két hosszabb kapcsolatom, melyből a második jelenleg is tart, immár kilenc éve.

Számtalanszor átéltük már a növekedés, tetőpont, hanyatlás, mélypont hullámzásait, és ugye a legjobb tanító a terep, a saját élmény.

Szerintem azt mondanom sem kell, hogy amikor az élet nagy fordulatot vesz, az ember igyekszik jobban csinálni, mint azelőtt. Így tévedtem a válás után, több, mint 10 éve, először pszichológushoz. Jó pár elvesztegetettnek vélt óra és egy kisebb vagyon után rájöttem, hogy ez valahogy nem megoldás számomra. Nekem tanulni kell a lélekről. Így kerültem először egy általam vitatott szándékú és oktatási tematikájú intézménybe, amit nem kívánok nevesíteni, de „sikeres” újra traumatizálódást követően, két év és egy kicsi után szabadultam onnan. Ott tanultam meg azt a felelősséget, hogy segíteni csak sok-sok tanulás után, még több önismerettel (azóta rájöttem, hogy ez valójában élethosszig tartó munkát jelent), és mindenekelőtt alázattal lehet. Innen nézve ez a kis kitérő nem volt hiábavaló. Intézményesített keretek között transzperszonális terapeuta és integrál coach képesítéseket szereztem, de a tanulás, és az újabb irányzatok megismerése számomra véget nem érő szerelem, ami néha a megszállottság határait súrolja. 😊

Hát így történt az, hogy 2019-ben eldöntöttem, pályát módosítok. Mivel az önismereti munkám során nagyon nagy fókuszt kapott a jócskán terhelt szexualitásom is, és minden, ami annak a talaján ki-, később felnövekedett, a segítői munkámat ezen a szakterületen kezdtem el. De nem „csak” kognitív terápiákkal, hanem a köztudatban tantra masszázsként létező szomatikus fejlesztéssel is kiegészítettem a gyakorlatomat. Több száz – jellemzően férfi – kliensemnek nyújtottam bepillantást a tudatos szexualitás világába. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg önismeretére igényes, fejlődni vágyó, és ezért áldozatot hozó férfival találkoztam. Az elmúlt évek alatt világossá vált számomra, hogy anélkül, hogy a kapcsolatokat gyógyítanánk, nem tudjuk a szexualitást gyógyítani. Szívbe markoló az, hogy mennyire sötétben tapogatózunk itt a XXI. században abban a tekintetben, hogy hogyan kell tudatosan egészséges kapcsolatokat kialakítani, és működtetni. Sokan azt sem tudják, hogy mit is jelent az önismeret és nem érzik annak a jelentőségét, hogy ez mára a legfontosabb dologgá vált. Akinek nincs önismerete, teljesen kiszolgáltatottá teszi magát a környezetének, beleértve a kapcsolatait is, és nem látja át, hogy ő hogyan járul hozzá a saját szenvedéséhez.

Nem abban áll a jólétünk titka, hogy mink van, hanem, hogy kik vagyunk, és mit mutatunk ebből a világnak. Azt fogja visszatükrözni a világunk is miránk.

És tudom, hogy erre már Te is rájöttél, ezért olvasod ezeket a sorokat. Üdvözöllek!